2013. július 9., kedd

PART TWENTY-TWO: THE END

Sziasztok!
Hát helló! Tudjátok... nem tudom, mit mondjak. Egyszerűen csak jó olvasást, a következő bejegyzésben, ami holnap jön, mindent elmondok, aki tagja a facebook csoportnak az már tudja, mi a helyzet, de a bejegyzést címe is elárul mindent. Holnap veszek búcsút igazán a blogtól, ott mondok el mindent! Most azt hiszem még nem is fogtam fel, hogy vége...
Jó olvasást!
xoxo*
PART TWENTY-TWO

 :) • "kiss in the rain…." | via TumblrNagy nehezen ébredezni kezdek az ájultságomból. Nem tudom, mi történt, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a srácok egyik haverjának, Kash-nek a bulijára mentünk. Most viszont egy idegen lakásban vagyok, egy idegen ágy. Reggel van, a nap vakító fénye elárasztja a szobát. Egy órát kezdek keresni, amit az éjjeli szekrényen meg is találok. 08:14. Mintha reflexszerű lenne, ásítok egyet.
Össze vagyok zavarodva. Hol a francban vagyok? Ki hozott ide? Mi történt? Várom, hogy esetleg valaki kinyissa a szoba csukott ajtaját és belépjen. Azt hiszem Dave-nek örülnék a legjobban. Szükségem van arra a biztonságra, amit a jelenlétével tud sugározni felém. Szükségem van arra, hogy válaszoljon a kérdéseimre, hogy elvigyen innen.
- Lám, csak lám! Felébredt az alvó szépség! – Annyira Dave körül járnak a gondolataim, hogy észre sem veszem, hogy valaki már a szobában van. A hangja alapján ítélve férfi, de nem tudok rájönni, ki. – Hogy érzed magad?
Nyelek egy nagyot. Különösebb kép, miért érdekelné, hogy vagyok? Valószínűleg ő hozott ide, ő kábított el. – Hol vagyok? – A hangom remeg. A félelem, a kíváncsiság, és az izgatottság mind egyszerre van most bennem. Félek, hogy, mit akar tenni velem. Kíváncsi vagyok, hogy ki ő. Izgatott vagyok, hogy sikerül-e elmennem innen. Igen, máris a szökésen agyalok! De mivel a lakást nem ismerem, s azt sem tudom, melyik környéken vagyok elég lehetetlennek tűnik a dolog.
- Tudom, hogy elájultál meg minden, de azért felismerhetnél – nevet fel cinikusan.
Összeráncolom a szemöldököm. A hang egyre ismerősebb, ahogy az enyhe akcentus is. A képek hirtelen villannak be. Nick. Azt hittem Dave. De nem. A kendő… a szag… ájulás. Ennyi. Ennyire emlékszem, de ez elég ahhoz, hogy tudjam, elrabolt.
- Nick – suttogom előre. Meglepve nem vagyok, a kíváncsiságom aláhagyott, már csak félek. Talán képes velem ugyanazt megtenni, amit három évvel ezelőtt, de én azt nem engedhetem. Nem fogom kitenni magam egy újabb traumának, nem engedek újabb okot adni magamnak arra, hogy engedjem a sötétséget, az űrt magam köré engedni. – Mit akarsz? – enyhén dadogok.
- Sokat gondolkodtam. Először téged akartalak, aztán rájöttem, hogy több olyan lány is van, mint te, akiket viszont megkaphatok, veled ellentétben. Akármennyire is hihetetlen, engem nem hajt ez a „tiltott gyümölcs” eszme, ha egy lány tiltott, akkor legyen, én keresek mást. De ez most nem egy normális eset – von vállat. – Tudod, Dave mindenben jobb volt nálam. A csajoknál, a fociban. Az életben megállta a helyét, jobban, mint én. Az emberek jobban kedvelik, mint engem.
- Talán, mert egy szemét vagy – szólok közbe.
- Talán – nevet fel. – De minek törjem magam, ha egyszer így is úgy is ő lesz a legjobb! Tudod, ez egy ideig még elviselhető, aztán már az őrületbe kergeti az embert!
- A lényeg pedig… - kezdek célozgatni türelmetlenül.
- Hogy meg kell tanulnia, nem lehet minden az övé. Nem kaphat meg mindent, amit akar, és végső esetben, ha még meg is kapja, nem biztos, hogy meg tudja tartani. Ehhez kellesz nekem te!
- Mit akarsz csinálni velem? – újabb nyelés, amit szerintem ő is meghall.  
- Nem foglak bántani… nincs a tervben, de, ki tudja, mi fog még történni! – nevet fel. A hangjától a feláll a szőr a hátamon, megborzongok. Feljebb csúszok ültömben az ágyon, így növelve kicsit a kettőnk közt lévő távolságot. – Dave már tudja, hogy velem vagy.
- Honnan? – vonom fel a szemöldököm, és ezen még én is nagyon meglepődöm. Ha tudja, akkor mi értelme ennek az egésznek? Hisz’ akkor Dave már biztosan ide tart, és kettejük közül természetesen Dave indul nagyobb eséllyel egy harcban.
- Sms. A 21. század technológiája csodákra képes – feleli gúnnyal a hangjában. – Terveim szerint nem sokára itt is lesz, de akkor mi már nem leszünk itt.
- Mi van? Beavatnál legalább egy kicsikét abba, hogy mit akarsz? Hova akarsz vinni? – förmedek rá, már cseppet sem félve.
- Természetesen vissza Boston-ba. Emlékek közé – mosolyodik el.
- Nem megyek vissza veled Boston-ba – rázom meg a fejem tiltakozásképpen. – Nem megyek veled sehova!
- Ó, dehogynem! Méghozzá negyed óra múlva indulunk – biccent.

Tíz perc csend állt be. Egyikőnk sem tud több mindent mondani a másiknak. A fejemben csak egy kérés visszhangzik: „Engedj el!”. Nem akarom ezt. El akarok menni, elfelejteni Nick-et, és ezt az egész ügyet. Miért kell nekem mindenbe belekevernem magam? Miért nem tudtam otthon maradni Bostonban? Miért kellett nekem összejönnöm Dave-vel?
- Engedj el! – suttogom meggyötörten.
- Tessék? – kérdezi szórakozottan.
- Engedj el! – kérem már hangosabban, lehajtott fejjel.
Már éppen szólásra nyitná a száját, mikor hangos dörömbölés hallatszik kintről. Felkapom a fejem, és a hang irányába nézek. Nick-re pillantok. Értetlen arc, kétségbeesett szemek. Nem így tervezte. Látom rajta, hogy nem hitte volna, hogy Dave ilyen hamar ideér. Belül örülök, nagy boldogság ragad magával, kívülről viszont közömbös vagyok. Óriási csapódás. Valaki berúgta az ajtót. Lábdobogások, s a szoba ajtaja kivágódik. Elveszem a tekintetem Nickről, és az érkezőre nézek. Nincs egyedül, ketten vannak. A göndör fürtöket bárhol felismerném. Tényleg Dave van itt értem. A második férfi kiállását, és alakját is felismerem: Adam. Jöttek megmenteni. Elmosolyodom a látványukra. Hezitálás nélkül felpattanok, és odarohanok hozzájuk, majd Dave nyakába vetem magam.
- Istenem! – suttogom a nyakába. Megkönnyebbülést okoz az itt léte, és Adam-é is. Tudom, hogy mellettük biztonságban leszek.
- Jól vagy? – tol el magától, s két kezébe veszi az arcomat, hogy a szemével bántalmazásra árulkodó jeleket keressen, de Nick nem bántott… kivéve a kábítószerrel beitatott kendőt, amit az orromhoz szorított tegnap este.
- Nincs semmi bajom – veszem el a kezeit az arcomról, és Adam-re pillantok. Elmosolyodik. – Úgy örülök nektek! – mosolygok Adamre.
- Milyen szép pillanat! – csap a tenyerébe Nick, mire megpördülök, hogy szemben legyek vele. – Viszont itt még nincs vége! – lép két lépéssel közelebb, aminek hatására én automatikusan hátrálni kezdenék, de Dave karjai, amik a derekamra siklanak, maga mellett tartanak.
- Adam, vidd őt ki! – Dave nem néz rám, de Adam tudja, hogy rám gondol. A hátam mögött álló barátom megragadja a kezemet, és kifelé kezd el vezetni, de mire észbe kapok heves tiltakozásba kezdek. Nem hagyhatjuk őt itt, egyedül! Mert bármennyire is biztos vagyok benne, hogy Dave megállja a helyét Nick-kel szemben, tudom, hogy Nick bármire képes, és ő ismeri a terepet, ellenben Dave-vel.
- Ne! – rántom ki a kezeim Adam szorításából, és visszalépek Dave-hez.
- Menj ki! Most! – parancsol rám nyersen.
- Nem! Maradok – jelentem ki.
- Adam, vidd már ki, az Isten szerelmére! – néz Ad-re idegesen, aki máris megfog, a vállára dob, és kisiet.
- Tegyél már le! – csapok a mellkasára hisztérikusan.
De nem áll meg. Lerohan a lépcsőn, ki az utcára, s ott tesz le. Mikor a lábam a talajt éri, máris megpróbálok elszaladni mellette, de elém áll, így megakadályoz. Felsóhajtok. Jobban aggódom most Dave miatt, mint öt perccel ezelőtt magam miatt, viszont nem próbálkozok többször bejutni az épületbe. Hinnem kell abban, hogy Dave meg tudja csinálni, képes rá! Hiszen erős, kitartó és ügyes. De Nick elvetemült azokból ítélve, amiket most tett, vagy tett régen például velem. Nem olyan, mint Dave. Dave nem tenné meg velem ugyanezt, de Nick képes lenne. Amiket mondott, hogy Dave és vele mi a helyzet… az neki egy indok arra, hogy ártson neki. Engem akart felhasználni, azt hitte, hogy ha egy másik városba visz, Dave szenvedni fog. Talán igaza van, de nem hinném, hogy szenvedne. Inkább keresne… gondolom… remélem.

Kérésemre nem megyünk el, nem tol be a kocsiba, és hajt el. Az utcán várunk Dave-re. Percenként nő az izgalmam, az idegességem, de nem megyek be. Hinnem kell benne! – ismételgetem magamban fel-alá járkálva. Adam idegesen néz az egyik második emeleti ablakra, hátha ki tud venni egy alakot, de egy embert sem lát elhaladni az üveg előtt. A légzésem egyre szaporább, már-már zihálok.
Törés. Üvegtörés. Felkapom a fejem, és én is az ablakra szegezem a tekintetem. A szívem nagyot dobban. Mi tört el? Miért tört el? Ki törte el?
- Adam, be kell mennünk! – mondom hevesen.
- Nem – rázza meg a fejét. – Nem mehetünk be!
Nyöszörögve temetem az arcom a tenyerembe, és kétségbeesetten kapkodom a levegőt a számon keresztül.
Egy ideig csend. Nem hallunk semmilyen hangot, még egy kocsi sem megy el mellettünk az utcán, emberek nincsenek ebben a kis negyedben. Aztán egy pisztoly hangos dörrenése hangzik fel, és bennem megáll az ütő. Földbe gyökerezik a lábam a sokktól, nem tudok pislogni, nem tudok levegőt venni, csak bámulni a tenyerembe. Ki húzta meg a ravaszt? Ez az egyetlen kérdés, ami a fejemben cikázik kétségbeesetten össze-vissza. Nagy nehezen erőt veszek magamon, és Adam-re nézek, aki szintén megrökönyödve áll, s bámulja az ablakot. Egyikőnk sem tud megmozdulni.
Percekig állunk síri csendben és várunk. Várjuk, hogy valaki kijöjjön abból az átkozott épületből, és megtudjuk, ki az, aki él, és ki a halott. Belegondolok mindkét lehetőségbe. Ha Nick halott, az elgondolkodtató. Senkit sem szeretnék holtan látni, de ha választanom kéne a két férfi közül, akkor biztosan Dave-et választanám élőnek. Viszont ez azt jelentené, hogy Dave ölt. De! Még mindig jobban örülnék annak, hogy Dave ölt, minthogy halott. Mert a tény, hogy ő már esetleg eltávozott mindent összetör bennem. Sajnos ez annak tudható be, hogy ilyen rövid idő alatt teljesen magába bolondított. A szavaival, az hűségével, a mosolyával, a törődésével, és mindennel! Eddig még magamnak is féltem be ismerni azt, hogy nagyon is szerelmes vagyok ebbe a fiúba. Szeretem, és ezen változtatni nem tudok.
- Dave – suttogja Adam maga elé meredve. Az épület kapuja felé kapom a fejemet, és mikor meglátom a barátom zöld szemeit, az erős, magas alakját rögtön megkönnyebbülök. Végre nyugodtan lélegzem fel. Az orrából vér folyik két, kis patakban, a szeme alatt kissé heges, a szája megrepedt, a haja összevissza áll, a kockás ingje pedig fél vállán lecsúszott, a fehér póló pedig, amit alatt visel, kissé véres. Ez mind viszont eltörpül a tudat mellett, hogy él. Önfeledt mosollyal az arcomon sietek hozzá, és elfeledkezve az ajkán lévő sebről, a számat az övére tapasztom, mire felszisszen. Elkapom a fejem.
- Jól vagy? Minden oké? Mi történt? Nick halott? Megölted? De te még élsz! A lényeg, hogy élsz, és… nem vagy halott! – hadarom a szememmel pedig a sebeit pásztázom közelebbről.
- Én jól vagyok, ez semmiség – rázza a fejét egy félmosoly kíséretében. – Meg vagyok. Nick pedig… ő… Nos, nincs mit szépíteni, meghalt!
- De mi történt?
- Rám fogta a pisztolyt… már majdnem megölt, de kikaptam a kezéből – enyhén dadogva meséli ezt. – Nem gondolkodtam. Nem akartam megölni – rázza a fejét.
- Tudom – bólogatok. A könnyekről, amik eddig a szemembe gyűltek, most szerzek tudomást, mikor már patakzanak a szememből. Nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.
- Igazából ez az egész túl egyszerű volt! – nevet fel.
- Egyszerű? – háborodik fel mögöttem Adam. – Itt vártunk! Lena levegőt sem mert venni, te meg azt mondod egyszerű? Majdnem belehaltál! – förmed rá. Mindketten tudjuk, hogy csak azért, mert boldog, ezért hát elmosolyodunk. Adam is megkönnyebbült, mikor Dave-et látta kijönni, ez természetes.
- Örülök, hogy jól vagy, tényleg! – mondom a szemébe.
- Tudom! Én is örülök, hogy jól vagyok. Meg hogy te jól vagy – mosolyodik el, s mit sem törődve a fájdalmaival kezeit a derekamra teszi, és egy lépéssel még közelebb jön. – Fogalmad sincs róla, mennyire aggódtam – sóhajt fel, a homlokát pedig az enyémnek támasztja.
- Hát még én, mennyire aggódtam érted most! – Összeszorítom a számat.
Még egy ideig szóváltásba elegyedünk arról, hogy ki mennyire aggódott a másikért, és hogy mennyire örültünk egymásnak. Nyálas, tudom, én is annak tartom, de most nem számít. A férfi, akit szeretek él, pedig majdnem meghalt. Itt most nem számít, mennyire nyálasak vagyunk, csak az, hogy él, én pedig még New York-ban vagyok. Együtt vagyunk.
Az eső lassanként ered el. Először csak pár csepp hullik az arcunkra, aztán pedig már zuhog. Mindketten felpillantunk, de rögtön vissza is hajtjuk a fejünket a sűrű cseppek zuhataga miatt. Egymás szemébe nézve állunk az esőben, mögöttünk Adam a kocsinak támaszkodva figyel minket. Igaz, hogy nem vagyunk kettesben, de úgy érzem ez az a pillanat. Most vagy soha!
- Szeretlek! – mondom ki halkan, kissé talán bizonytalanul, azon izgulva, ez hogyan fogja őt érinteni.
A döbbenetét meg sem próbálja palástolni. A szemei kikerekednek, de nem lép el tőlem. Pár pillanatig látszik rajta, hogy veszettül kattog az agya, majd elmosolyodik.
- Én is szeretlek! – suttogja.
Megnyugodva, s boldog csókolom meg őt. Sokkal szenvedélyesebben, érzelemmel telibben csókolom meg őt, mint eddig.
Egy izgalmas nap után, amit szerencsére mindenki túlél (kivéve Nick-et), megkapom, amire a legtöbb lány vágyik: egy csókot az esőben, azzal a sráccal, akit szeretek, s aki viszont szeret.
THE END
És így utólag kérnék mindenkit, aki olvas, hogy írjon egy kommentet, amiben kifejti a véleményét a blogról!:) xoxoSummerB

13 megjegyzés:

  1. Drága SummerB. ♥!

    Azt hittem, hogy a cím csak a részhez tartozik és nem a blog zárására utal :'( Azért remélem, hogy nem fogod törölni a blogot, mert szeretném majd időnkét visszaolvasni :)

    Imádtam ♥ :) Valósággal ittam minden egyes szavát, fantasztikus egy rész lett ♥ :D Nick hál' Istennek végleg elhúzta a csíkot, aminek nemcsak Dave, Lena és Adam örült, de én is :D Tetszett a részben az izgalom, a pattanásig feszülő idegek, hogy vajon Nick mikor készül elmenni Bostonba Lena-val...Ekkor betoppant az én göndör hajú szexistenem, Dave és elintézte a dolgokat :$ Már a részhez csatolt kép mosolyt csalt az arcomra, hát még a rész vége?! :) Szóhoz sem jutok, tényleg...

    Mi mást mondhatnék? Hiányozni fog a történet, de mivel lesz új blogod, így azt hiszem, arra is rácuppanok majd ;)

    További szép estét és pihenésben gazdag nyarat kívánok ♥!

    Love Ya,
    Mace

    VálaszTörlés
  2. imádtam az egész történetet nagyon nagyon. Eléggé sajnálom hogy vége van:( de örülök hogy Dave és Lena szeretik egymást.. <3
    minden jót az elkövetkezőkben:)<3

    VálaszTörlés
  3. először én is elgondolkodtam hogy a cím most mire utal és elléggé meglepődtem hogy a blog VÉGÉT jelenti. Őszintén szólva egyszerűen imádtam a blogod,és eléggé meglepett hogy csak ennyi.
    u.i.: bocsánat hogy eddig ( szerintem ) sehová sem írtam de nem olyan típus vagyok :)

    VálaszTörlés
  4. hali ×× szeretném elmondani hogy iszonyatosan imádtam a blogodat, és sajnálattal kellett végigolvasnom az utolsó részt. Amikor a lövés jött sorra, én komolyan mondom tátott szájjal olvastam tovább. Mert azt hittem nem akarod happy endel zárni. Már kezdtem azt hinni hogy a főszereplő, a drága Dave meghal. De nem és így mindjárt jobban érzem magam :D Ne töröld a blogot mert másnak is meg kell hagyni a lehetőséget, hogy elolvashassa ezt a remek történetet. És ki tudja :) lehet egyszer folytatod. Ebben az esetben szerintem rengetegen olvasnák tovább, köztük én is <3

    VálaszTörlés
  5. hát..mit is mondhatnék? egyik szemem sír, a másik nevet. sírok, mert vége van, és nevetek (illetve nem nevetek, hanem örülök, de így nem hangzana jól) , mert egy nagyon jó történet olvasója lehettem. tetszett, hogy nem egy átlagos fanfictiont írtál, csak egy fiú testet kerestél, aki megtestesíti a képzeleteidben megalkotott karaktert.( huu de jól megfogalmaztam..:DD ) imádom a krimit és a love storykat és ez a történet mindkettőt tartalmazta. nem nagyon tudok mást mondani, még mindig a hatása alatt állok...meg sokkolt is a hír, hogy vége. de ugyebár a csúcson kell abbahagyni, így megértem, hogy nem akartad megvárni, míg erőltetett lesz a történet.
    viszont örülök az új blogodnak, azt is rendszeresen fogom olvasni és persze követni is. ;)
    nah..azt hiszem, ennyi lennék.


    egy hűséges olvasód :)

    VálaszTörlés
  6. Drága Summer!

    Azta... Annyira imádom ezt a blogot. Megcsapott egy kicsikét, hogy ez már az utolsó rész. Az egyik kedvenc blogom lett részről részre.
    Már azt hittem, hogy, mivel vége van meg minden, hogy valamelyik főszereplőnk meghal, de szerencsére csak az a mocsok Nick halt meg. Igazán romantikusra sikerült az utolsó pár sor:)
    Örülök, hogy olvashattalak, és még foglak is<3

    xoxo Emma

    VálaszTörlés
  7. Most azon gondolkozom írtam-e már kommentet valamikor. Nem tudom, tényleg. Ha igen, örülök. Ha nem, akkor pedig nagyon sajnálom, de most úgy nagyjából megpróbálom bepótolni, viszont nem szeretnék sokat "pofázni", úgyhogy aránylag rövid lesz a kis beszédem.
    Köszönöm, hogy megajándékoztál minket - beleértve engem is - egy ilyen fordulatos, eseménydús, kifejezetten szokatlan (úgy értem a "tömegblogoktól" - jó értelemben - eltérő) történettel. Mit is mondhatnék neked? Csodállak. Csodállak a fantáziád miatt. Igazából olyan szánalmas, hogy egy rövid kis véleménnyel akarom neked megmutatni mennyire jól írsz és az is, hogy csak annyit tudok mondani "köszönöm". Ezzel nem tudom viszonozni azt a mérhetetlen mennyiségű és fajtájú érzelmet, amit keltett bennem a történet, de megpróbálhatom egy kicsit is kifejezni a hálámat.
    Lehet érthetetlen, amit most mondok, de remélem valamennyire érted.
    Annyi a lényeg, hogy csodásan írsz, és remek fantáziával áldott meg a sors. Biztos vagyok benne, hogy te egyike vagy azoknak a bloggereknek, akik majd idővel már könyv formájában is bebizonyíthatják milyen tehetségesek, és sikeres lehetsz majd. Ha így lesz - és tényleg sikeres leszel, akkor mindenképpen szeretnék egy dedikált példányt a művedből, és ígérem a polcomon mindig ott lesz.
    Igaz, azt mondtam rövidre fogom a köszönet- és véleménynyilvánítást, de nem tudtam. Muszáj voltam elmondani, hogy mit gondolok most. Remélem érthető is volt nagyjából.
    Még egyszer köszönöm neked, hogy megajándékoztál ezzel az élménnyel!
    U.I: Nem feledem az új blogot, már a "követett blogok" listájában van bloglovinon, szóval amint lesz egy kis időm, belevetem magam abba is. Biztos vagyok benne, hogy az is egy ilyen, és hasonló, vagy talán nagyobb sikerű blog lesz. Szóval sok szerencsét ahhoz, mindkettőtöknek!
    Érezd jól magad a nyári szünet alatt, pihend ki magad. Még úgy is "megajándékozlak" titeket a másik blogon néhány kommenttel, de azért mégis..
    Még egyszer, utoljára; köszönöm, és köszönjük! xxx.

    VálaszTörlés
  8. Sziasztok!

    Nos, most egyben válaszolok mindőtök kommentjére!

    Normális, hogy bekönnyeztem? Szerintem igen. Annyira jó látni, hogy ennyi mindent jelent nektek a blog, a történet, és hogy ennyire szeretitek az írásomat. Én... alig tudom szavakba önteni, mennyire jó érzés volt olvasni a kommenteiteket. Sosem hittem volna, hogy ennyire remek olvasókkal fog megajándékozni a sors, és nem is tudom, hogy egyáltalán most megérdemlem-e, de nagyon hálás vagyok nektek! Köszönöm, hogy olvastátok a történetemet, hogy most kommenteltek, hogy szántatok időt a blogra, és hogy vagytok nekem! Köszönök mindent!♥
    Azt olvasni, hogy mennyire szeretitek a blogot nagyon felemelő, és ezzel már be is aranyoztátok a napomat, mivel eddig teljesen el voltam kenődve amiatt, hogy vége a történetnek, de most már virulok, amiért ennyire jó olvasók figyelték a történetet! KÖSZÖNÖM MINDNKINEK!♥♥♥♥

    xoxo*

    VálaszTörlés
  9. Kedves SummerB.!

    Meg kell mondanom, hogy nem szoktam megjegyzéseket írni, mert nincs is időm rá, egyben is olvasok sok részt, plusz csak azt tudnám mondani mindegyikre, hogy szeretem ezt a blogot, a történetet. Így a végére tényleg le kellett írnom ezt. Egyszerűen megfogott a különlegessége, az apró részletei, a vége, hogy csak most mondták ki egymásnak mit éreznek. Egyedi volt és ezért volt annyira remek! Gratulálok hozzá!(:
    Köszönöm, hogy olvashattam. (:

    Vivi

    VálaszTörlés
  10. Ha én most kifejteném a véleményemet a blogodrol akkor szerintem meghülyülne a gép a sok érzelgős mondatomtól.!! Ezért egyszerűen annyit mondok h FANTASZTIKUS!!;)

    VálaszTörlés
  11. Kedves SummerB.!
    Ma kezdtem el a blogod olvasását, de annyira megtetszett, hogy nem bírtam abba hagyni.
    Nagyszerű író vagy. A blogod, az egyik kedvencem, pedig abból a sok blogból amit olvasok, talán 6 kedvencem van.
    Szomorú voltam, hogy vége lett. Viszont egyszer mindent be kell fejezni és jobb befejezést szerintem nem is csinálhattál volna a blognak.
    Innentől kezdve, bármikor számíthatsz rám, olvasás terén, mert esküszöm mindegyik írásodnál ott leszek. Nem vagyok az a nagy kommentelős, mert nehezen tudom leírni, hogy egy-egy fejezet után mi zajlik le bennem, de akkor is örömmel fogok olvasni mindent, amit te írtál.
    Ha esetleg, könyved is lesz. ÉN tuti, hogy megveszem.
    Köszönöm neked.
    Nagyszerű író vagy.

    VálaszTörlés
  12. Először egy kicsit furcsa volt, hogy a Harry név helyett a Dave-et kellett használni, de gyorsan megszoktam és nagyon tetszett :$$!! :D

    VálaszTörlés
  13. Úgy IMÁDTAM!ez a blog végre más volt mint a többi..jo volt hogy Harry(dave) nem ugyanaz a karakter mint álltalába..nem jó fiu:DDnem volt sablon alapú.volt benne izgalom,félelem,szerelem meg minden ami kell..nagyon szerettem ezt a blogot..nem fogom elfelejteni az biztos:') nagy fantasztikusan irsz!!:)) jó öltet volt elindítani ezt szerintem.hiányozni fog hogy olvassam meg minden..de mindegy is elég ennyi a lényeg akkor is ugy az lesz ha sokat vagy keveset írok.egy szóval:NAGYON SZERETTEM!!!!!!
    K.x

    VálaszTörlés